Ki gondolta volna lassan 5 évvel ezelőtt, hogy most ezt a blogot fogom írogatni...hát én biztos nem. Rövidre fogva, négy és fél évvel ezelőtt nagyon boldog voltam, hogy család alapításba kezdünk. A hónapok csak teltek, de sajnos nem történt semmi. Vizsgálat-vizsgálatot követett, majd átestem 6 sikertelen inszemináción. Nagyon vártam a lombikot, nagyon bíztam a sikerben és így is lett 2009 februárjában.
2009-ben a 2. próbálkozásra megtapadt egy kis élet. Talán addigi életem legszebb napja volt, amikor pozitív lett a teszt. Örömünk sajnos nem tartott sokáig, a 10. héten babócánk már nem élt, így műtéttel be kellett fejezni a terhességet. Ezután ismét jöttek az üres hónapok, de nem adtuk fel, mert ha egyszer sikerült, sikerülnie kell még többször is. Így is lett, mert az 5. beültetés is sikeres volt.
2010. júniusában állapotos lettem a következő kis babócánkkal. Nehezen indult a terhesség, főleg a rengeteg aggodalom miatt. Előjöttek az emlékek az előző terhességről, minden percben figyeltem a testem, rettegtem, nehogy megint bekövetkezzen, ami egy évvel korábban. Elmúlt az első trimeszter és végre kezdtem megnyugodni. Minden vér eredmény tökéletes volt, már azt is megtudtuk a 15. héten, hogy kislányunk lesz. Szinte földöntúli érzés fogott el, mert úgy éreztem sínre került az életünk. Terveztük a házunkat, válogattuk a babakocsikat, bababútorokat, legalábbis szeptember 20-ig, amikor is mentünk férjecskémmel a 18. hetes genetikai ultrahangra. Rejtőzködött a kisasszony, dugdosta a lábait, tudta hogy van mit takargatnia. Még aznap, többszöri próbálkozás után a doktor nő közölte, hogy baj van a lábaival, de mivel nem látja jól, ezért menjünk vissza 2 nap múlva, hátha megfordul. A vizsgálatról már zokogva mentünk haza, tudtuk hogy eddig tartott a boldogságunk. Annyit árult el, hogy hiányoznak a szárkapocscsontok. Innentől kezdve őrült "guglizásba" kezdtem, de nem sok érdemleges írást találtam a témában. Egyetlen esetről olvastam, de már olvasni is fájt, hogy egy pici lány lábait hányszor törték el, hányszor operálták újra és újra a hiányzó csontok miatt.
Eljött az újabb uh ideje. Itt már teljesen egyértelmű volt, hogy súlyos fejlődési rendellenesség van kislányunk mindkét lábában, ezért a doktornő (könnyes szemmel) a megszakítást javasolta. Kislányunknak hiányoztak a szárkapocs csontjai, a sípcsontok sokkal rövidebbek voltak a kelleténél és teljesen befelé fordultak a lábfejei is. A gerinc alján is volt egy kis tágulat, ami nagy valószinűséggel vizelet és széklet tartási problémákat eredményezett volna. Sajnos 4 nap alatt 3 orvos látott, és mind egy véleményen volt, így nem lehet teljes életet élni.
Azt már tudtam, hogy 27-én be kell feküdnöm a kórházba, de ahogy a dátum közeledett egyre bizonytalanabb lettem. Naponta ezerszer is átfutattam az agyamon, hogy mi lenne a legjobb a picinek és nekünk is, és bár tudtam hogy Olíviának így nem lehetne soha teljes élete, de még így is reménykedtem, hogy másnap mást mondanak.
Szörnyű volt a várakozás, a tudat, hogy nekünk kell dönteni a saját lányunk élete fölött. 26-án este megkértem férjemet köszönjünk el a picitől, ne egy zajos kórházban kelljen búcsút vennünk tőle. Remélem még időben tettük, mert 27-én délelőtt a kontroll ultrahangon Olívia lelke már nem volt velünk; meghozta a döntést helyettünk is.
Soha nem fogjuk Őt elfelejteni, mindig az életünk része marad... Visszavárjuk a kis lelkét egy egészséges testben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése