Viki kérésére...:-)
Holnap lesz 2 hete, hogy "kiszabadultunk" a kórházból, de egyelőre most a ház rabjai vagyunk. Már kórházba kerülésem előtt is mondta a védőnőnk, hogy ha esetleg korababák lennének, akkor 6 hétig nem nagyon mehetünk sehová.:( Sajnos bejött, így még sehol nem voltunk. Annyi engedményt kaptunk eddig, hogy a babakocsiba betéve őket kinyithatjuk rájuk a teraszajtót. Őszintén szólva már nem emlékszem pontosan mit mondott a terasszal kapcsolatban, mikor mehetünk oda ki, de mivel ma egész szép idő volt, ezért a 2 órás kaja után kimerészkedtünk a teraszra:-) Lehet hogy kicsit többet voltunk kint egy átlagos kiszoktatásnál, de olyan szépen elaludtak a levegőn, hogy élvezet volt nézni, ahogy kicsúszik a cumi a szájukból:-)
Szerintem ha jó idő lesz, akkor hétfőn már sétálunk is kicsit az utcában. Muszáj lesz, mert szerdán úgyis menni kell hallás- és szemvizsgálatra, és amíg várakozunk inkább sétálok velük a kórház udvarán, mint várakozok bent a beteg gyerekek között.
A bezártságtól eltekintve nagyon jól vagyunk. Nem panaszkodhatom, mert ez a 2 kis tündér többnyire csak eszik és alszik. Emília kicsit erőszakosabb, mint az öcsike, ugyanis ha ő felébred és ráadásul éhesen ébred, akkor nagyon ki tudja ereszteni a hangját:-) Nem is lenne baj, de az éjszaka közepén félkómás állapotomban kicsit érzékenyen szokott érinteni.
Az ellátásuk sem jelentett eddig gondot. Férjem éppen munkahely váltásban van, így májusig tuti itthon lesz velünk. Mindenben, de tényleg mindenben segít. Ha itthon van, akkor le sem lehet beszélni róla, hogy mondjuk ő etesse meg valamelyik lurkót. Na nem mintha le akarnám beszélni:-) A kicsik egyébként naponta 7x esznek és tápszert. Tejem sajnos nem nagyon van, mondhatni semmi. Fejem minden kajájuk után, de 24 óra alatt eddig a lefejt rekord 60 ml volt. Na ez pont egy manó egyszeri kaja adagja. Ezt el szoktam felezni köztük és még kiegészítem tápszerrel. Sajnos számítottam a tej hiányra, mert egy 4 évvel ezelőtti UH vizsgálaton közölte a doki, hogy nincsenek tejmirigyeim, vagyis nagyon minimális. Mondta hogy látott már terhesség alatti tejmirigy állomány felépülést, de az nagyon ritka. Nem mondom, hogy nem bánt, de azon túl, hogy ezt a kicsit lefejem nekik, mást nem nagyon tudok tenni. A kórházban végig próbálkoztunk a szopival, de mivel második naptól cumisüvegből kapták a tápit, így nem volt nekik túl izgalmas a küszködés 3 csepp tejért. Vagyis csak Emíliának. Danikám nagyon kitartó volt, de ő meg 10 perc után olyan fáradt volt, hogy nem ette meg a tápszert, inkább bealudt. Úgy döntöttem inkább ne küszködjenek, hanem gyarapodjanak, én meg lefejem nekik ezt a kicsit.
Férjem a héten 2 napot nem volt itthon, addig jött anyum besegíteni. Őszintén szólva nekem így sokkal fárasztóbb volt a napom, mintha egyedül lettem volna a kicsikkel. Anyu nekiállt főzni, akkor persze segítettem neki, aztán beszélgettünk, de arra nem volt lehetőségem, hogy lefeküdjek, és esetleg aludjak egy fél órát. El is döntöttem, hogy legközelebb nem kérek segítséget, mert akkor inkább tartson 10-20 perccel tovább az etetés, de a köztes időkben én is tudok pihenni. Ma anyós közölte, hogy jövő héten jön segíteni... Meg is ijedtem, nem tudom mire gondolt, mert nekem tényleg nem kell még segítség. Miért van az, hogy anyósom képtelen arra, hogy megkérdezzen, hogy miben tud segíteni, vagy szeretném-e egyáltalán hogy segítsen?! Nem, ő csak közli, hogy jön és segít. De ha egyszer nem akarom?! Mit és hogyan mondjam neki, hogy hagyjon, majd szólok ha már nem győzöm?
Ráadásul amikor hazajöttünk a kórházból már sikerült megbántanom, mert kicsit ráförmedtem, igaz szerintem jogosan. Mentünk volna le a gyerekszobába, kezemben volt az egyik pici a hordozóban, erre amikor már indultam lefelé a lépcsőn, anyósom elkezdte kirángatni a kezemből a hordozót. Kicsit hisztisen közöltem, hogy ezt most fejezze be, mert nem viselem jól, ha valamit, sőt valakit egy szó nélkül ki akarnak tépni a kezemből. Na ezen megsértődött...de tudom hogy csak segíteni akart, hogy a császár után ne cipekedjek, de akkor nyiss ki a száját!
Nagyon kuszának érzem ezt a bejegyzést, ne haragudjatok érte!:-)
Számomra most a legnagyobb boldogság, hogy a 2 kis manó szépen gyarapodik és nyúlik. Emília tegnap már 2930 g volt, Dani pedig 2640.
2012. április 13., péntek
2012. április 7., szombat
Életem legcsodásabb napja 2012.03.20.
Igen, ezen a napon látta meg a napvilágot két aprócska gyermekem, Emília 7.56-kor 2480 g-mal és 45 centivel és Dániel 7.58-kor 2200 g-mal és 46 centivel.
Korábban már írtam, hogy a "drága" főorvos úr azt állította, kinyílt a belső méhszájam, de ez 2 nappal később kiderült hogy nem igaz, persze bennem eleve nagyon erős volt az érzés, hogy ezt csak kitalálta. Sajnos a 8 hét kórházban tartózkodás alatt sok mindent láttam és ezért is mertem feltételezni, hogy ok nélkül állít valótlant.
De a lényeg, hogy nem volt igaza és csak 1,5 héttel később nyílt ki a belső méhszájam. Miután nyitva volt, már éreztem menstruációs görcsök hasonlókat és miután ezt jeleztem, a dokim ismét megvizsgált és addigra már szinte teljesen el is tűnt a nyakcsatorna. Ahogy elnéztem, ő egyből vitt volna a műtőbe, de a fődoki érdekes mód most inkább várt egy napot, mert tele volt a műtő...:S Végül is nem bántam, mert összepakoltam a cuccaimat, próbáltam felkészülni lelkileg.
Éjjel felébredtem, hogy mosdóba kell mennem és utána feltűnt, hogy nagyon ritmusosan fáj a hasam. Elkezdtem mérni és 5 percenként voltak 30 másodperces gyengébb görcseim. Figyelgettem 2 órán át és változatlan volt. Szóltam a nővérnek, csinált egy NST-t, és azon is látszottak ezek a fájások, de olyan gyengének mutatta a gép, hogy a nővér szerint fölösleges lett volna felkelteni a dokimat, aki aznap pont ügyeletes volt. Én ettől meg is nyugodtam és mentem vissza aludni:-)
Reggel 5.30-kor készen kellett állnom, mert a rooming-in oldalról költöztettek át a császáros oldalra. Miután ez megtörtént, mennem kellett a szülőszobákhoz 6-ra, ahol bekötötték az infúziót és feltettek NST-re.
Úgy volt, hogy ha szerencsénk van, akkor mi kezdünk a műtőben 8-kor. Szerencsénk is lett és 7.30-kor már vittek is a műtőbe. Spinális érzéstelenítést kaptam, de nem ment könnyen. Vagy negyed órán át szúrkodtak, mire betaláltak a gerincembe. Ez nem volt fájdalmas, de tolták előre a fejemet, meg az egész felső testemet, de már a doki szólt, hogy ne nyomjanak, mert a hasamtól úgysem tudok jobban hajolni:-) Nekem ez az érzéstelenítés félelmetes volt, kicsit kezdtem is szépen csöndben pánikba esni, hogy nem érzek semmit, de aztán úrrá lettem a gondolataim fölött. A műtét alig pár perce tartott, amikor a dokim ennyit mondott: "Kata, nézzen felfelé!". És már hallottam is Emília sírását, ami egy földön túli élmény volt. Következő pillanatban pedig már csupa magzatmázasan mutatta a fejem fölé a doki:-) Őt gyorsan el is vitték rendbe tenni, majd 2 perc múlva ugyanebben a szisztémában megjelent Dani is a fejem fölött.:-) Látszott hogy kisebb, vékonyabb, de nem aggódtam. Onnantól folyamatosan kitekeredve néztem hátra felé, hogy vissza hozzák-e őket. Pár perc múlva hozták Millikémet, megsimiztem, adtam neki egy nagy puszit és vitték is melegedni. Majd jött Dani, és mondták, hogy viszik is őket a PIC-re, mert Dani súlya kicsi és jobb lesz nekik lent.
A családom kint volt a váróban, őket akkor láttam, amikor betoltak a megfigyelőbe. Férjem arcán leírhatatlan boldogság volt. Őt aznap 2x beengedték a kicsikhez és még videót is csinált róluk. A videót meg kamerástól beküldte a szobába a nővérrel, hogy én is láthassam őket. A fáma szerint 24 óráig nem kelhettem volna fel (állítólag a sok szúrás miatt), de a nővérek azt mondták ha eleget iszom, akkor este felállhatok. Este fel is álltam és másnap reggel 5-kor már útnak indultam 2 kis szerelmemhez egy emelettel lejjebb, a koraszülött osztályra. Ott csengetni kellett és amikor az ajtót nyitották, én már akkor sem tudtam megszólalni az elcsukló hangom miatt, hogy kiknek vagyok az anyukája. Nagyon ciki volt, de én csak arra tudtam gondolni, hogy végre láthatom a gyerekeimet.
Emília
Danika
Danika
Korábban már írtam, hogy a "drága" főorvos úr azt állította, kinyílt a belső méhszájam, de ez 2 nappal később kiderült hogy nem igaz, persze bennem eleve nagyon erős volt az érzés, hogy ezt csak kitalálta. Sajnos a 8 hét kórházban tartózkodás alatt sok mindent láttam és ezért is mertem feltételezni, hogy ok nélkül állít valótlant.
De a lényeg, hogy nem volt igaza és csak 1,5 héttel később nyílt ki a belső méhszájam. Miután nyitva volt, már éreztem menstruációs görcsök hasonlókat és miután ezt jeleztem, a dokim ismét megvizsgált és addigra már szinte teljesen el is tűnt a nyakcsatorna. Ahogy elnéztem, ő egyből vitt volna a műtőbe, de a fődoki érdekes mód most inkább várt egy napot, mert tele volt a műtő...:S Végül is nem bántam, mert összepakoltam a cuccaimat, próbáltam felkészülni lelkileg.
Éjjel felébredtem, hogy mosdóba kell mennem és utána feltűnt, hogy nagyon ritmusosan fáj a hasam. Elkezdtem mérni és 5 percenként voltak 30 másodperces gyengébb görcseim. Figyelgettem 2 órán át és változatlan volt. Szóltam a nővérnek, csinált egy NST-t, és azon is látszottak ezek a fájások, de olyan gyengének mutatta a gép, hogy a nővér szerint fölösleges lett volna felkelteni a dokimat, aki aznap pont ügyeletes volt. Én ettől meg is nyugodtam és mentem vissza aludni:-)
Reggel 5.30-kor készen kellett állnom, mert a rooming-in oldalról költöztettek át a császáros oldalra. Miután ez megtörtént, mennem kellett a szülőszobákhoz 6-ra, ahol bekötötték az infúziót és feltettek NST-re.
Úgy volt, hogy ha szerencsénk van, akkor mi kezdünk a műtőben 8-kor. Szerencsénk is lett és 7.30-kor már vittek is a műtőbe. Spinális érzéstelenítést kaptam, de nem ment könnyen. Vagy negyed órán át szúrkodtak, mire betaláltak a gerincembe. Ez nem volt fájdalmas, de tolták előre a fejemet, meg az egész felső testemet, de már a doki szólt, hogy ne nyomjanak, mert a hasamtól úgysem tudok jobban hajolni:-) Nekem ez az érzéstelenítés félelmetes volt, kicsit kezdtem is szépen csöndben pánikba esni, hogy nem érzek semmit, de aztán úrrá lettem a gondolataim fölött. A műtét alig pár perce tartott, amikor a dokim ennyit mondott: "Kata, nézzen felfelé!". És már hallottam is Emília sírását, ami egy földön túli élmény volt. Következő pillanatban pedig már csupa magzatmázasan mutatta a fejem fölé a doki:-) Őt gyorsan el is vitték rendbe tenni, majd 2 perc múlva ugyanebben a szisztémában megjelent Dani is a fejem fölött.:-) Látszott hogy kisebb, vékonyabb, de nem aggódtam. Onnantól folyamatosan kitekeredve néztem hátra felé, hogy vissza hozzák-e őket. Pár perc múlva hozták Millikémet, megsimiztem, adtam neki egy nagy puszit és vitték is melegedni. Majd jött Dani, és mondták, hogy viszik is őket a PIC-re, mert Dani súlya kicsi és jobb lesz nekik lent.
A családom kint volt a váróban, őket akkor láttam, amikor betoltak a megfigyelőbe. Férjem arcán leírhatatlan boldogság volt. Őt aznap 2x beengedték a kicsikhez és még videót is csinált róluk. A videót meg kamerástól beküldte a szobába a nővérrel, hogy én is láthassam őket. A fáma szerint 24 óráig nem kelhettem volna fel (állítólag a sok szúrás miatt), de a nővérek azt mondták ha eleget iszom, akkor este felállhatok. Este fel is álltam és másnap reggel 5-kor már útnak indultam 2 kis szerelmemhez egy emelettel lejjebb, a koraszülött osztályra. Ott csengetni kellett és amikor az ajtót nyitották, én már akkor sem tudtam megszólalni az elcsukló hangom miatt, hogy kiknek vagyok az anyukája. Nagyon ciki volt, de én csak arra tudtam gondolni, hogy végre láthatom a gyerekeimet.
Emília
Danika
Danika
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)